Kedves olvasóink

íme, elérkezett a nagy pillanat, a jubileum: az ötvenedik Szó-Beszédet tarthatják kezükben!
De mivel a Szó-Beszéd újság, és az újság - ahogy a nép mondja, mi, újságírók pedig tudjuk - mindig hazudik, hát a fenti mondat sem igaz. Ötvenediknek ugyanis ötvenedik számunk ez - ám csak akkor, ha csupán magunkat számoljuk. Azaz mióta ez az új szerkesztõség felállt, úgy öt és fél éve, 2002 tavaszán. Hiszen Szó-Beszéd elõttünk is létezett, hál istennek, nem nekünk kellett feltalálni.
A változás akkor csupán annyi lett, hogy Rácz József vezetésével elhatároztuk: sûrûbben adjuk ki a lapot, tehát nem évente kétszer-háromszor. Havilapot terveztünk, és majdnem az is lett belõle: azóta évente kilenc-tíz alkalommal jelenünk meg, attól függõen, milyen a kedvünk, hányan vesztek össze a szerkesztõségen belül, hányan házasodtak, mentek el katonának, született gyermekük vagy futott ki éppen a leves a lábosból.
A Szó-Beszéd jellege a korábbihoz képest nemigen változott - egy falusi lap foglalkozzon a falu dolgaival. Persze, kezdetben megfogadtuk, hogy lesz itt ám kritika, nem kíméljük falunk, a község vezetõségét, a rabszolgahajcsár vállalkozókat, s feltárjuk a visszáságokat - akadt is ilyesmi, de mindig kiderült: mégsem kéne forszírozni az ügyet, mert akkor nem lesz reklám, mert akkor nem támogat bennünket a község. Szóval, olykor magunkat cenzúráztuk, nem kis szégyenünkre. De akadt olyan eset is, amikor a sarkunkra álltunk, és nem engedtünk a 48- ból. Pontosabban ez sem igaz: sajnos, politikusaink a mai napig nem értik, mire való a sajtó és mire nem. De ezen ünnepi pillanatban boruljunk egymás kebelére: spongyát rá!
Azon kívül, hogy folyamatosan megjelenünk, még egy dologra vagyunk igen büszkék: a példányszámra. Ezért az olvasót illeti a köszönet. És ha jól számolunk, bizony, a világrekord közelében járhatunk: ha figyelembe vesszük, hány lakosa van Kishegyesnek és hány példány kel el. Egy újság akkor jó, ha felkavarja a port. Falunkban megy ez magától is, ott a sámlirádió - mi is ennek híreit hallgatgatjuk. Sajnos, cikkeink nyomán senki sem mondott le, ha jól emlékszünk vissza, és semmi sem változott meg. És amilyen az élet, ahelyett, hogy mi nyösztettük volna a politikusokat, páran közülünk - valamilyen formában - politikusokká váltak. Ez itt hát a reklám helye: az a fiatal, aki politikus akar lenni, jöjjön „prakszázni” a Szó-Beszédbe. A Szó-Beszéd újságíróit ugyan illette olykor dícséret, de annál több támadást kaptunk. Például, hogy ebbõl gazdagszunk meg. Manapság ez az elmélet dívik falunkban. Legutóbb egy osztálytalálkozó kapcsán hallottam azt, hogy páran azért nem jöttek el, nehogy meggazdagodjonak a szervezõk. Megáll az ész! Hát akkor szervezzék meg s gazdagodjonak meg õk. Minél kisebb lesz Kishegyes (már ami a lakosságszámot illeti), annál inkább kicsinyesebbek lesznek az emberek is.
Akadt, amikor pofont kaptunk Szó-Beszédbéli írásainkért, vagy csak egyszerûen veréssel fenyegették a cikk szerzõjét. De még életben vagyunk! Külön problémát okozott számtalan téma esetében, hogy ha kritikusan viszonyultunk, bizony az vagy a szerkesztõség egyik tagját érintette kellemetlenül, vagy valamely rokonát, barátját, szomszédját, vagyis újfent kollégánk került kényes helyzetbe... Bezzeg egy országos lapnál ilyen gond alig akadhat, ám egy kis falu esetében a rokonság annál nagyobb. E sorok szerzõje például azért nem vállalta el a lap fõszerkesztését, mert egy idõben, azaz akkortájt az apja volt a polgármester. És hát hogy néz az ki, hogy a gyerek az apját kritizálgatja? De késõbb sem lett jobb a helyzet ebbõl a szempontból - most például unokaöccsét kéne kritizálnia, akinek ráadásul még a násznagya is. Na ez sem megy egykönnyen.
Kétségtelen, hogy a Szó-Beszéd ebben a formában is családi lap. Egy-egy értekezlet leginkább egy nagy családi ebédre hasonlít, ahol mindent és mindenkit kibeszélünk - a javát meg elfelejtjük megírni. Kezdetben még a kocsmákban tartottuk meg az értekezleteket - a régi szép idõkben az újságírók egész nap a kávéházakban lebzseltek, ott is írtak -, aztán felhagytunk e szokásunkkal is - úgy látszik, így komolyabbaknak tûnünk.
A szerkesztés, újságcsinálás közben persze sok vicces dolog is akadt. De a legfeltûnõbb mindig is az volt számomra, hogy falunk lakói éppen a humort nem értik. Pontosabban akkor értik, ha nem róluk van szó. Ha róluk van szó, már nem értik, sõt, egyenesen felháborodva magyarázgatják, hogy ez nem is humor. Akadt olyan is, aki azt igyekezett elmagyarázni nekem, hogy õ nagyon jól érti az én humoromat, de amit róluk írtam, az nagyon gyönge volt, hovatovább az a probléma, hogy ez a falusi nép nem érti az ilyen humort - csak az érti, aki mindezt elmagyarázgatta -, s ez a falusi nép még éretlen az effajta humorra, intellektuálisan még nem nõtt föl e feladathoz, tehát szálljak alá, s az õ nívójukon írjak.
Nos, ez az, amit nem teszünk meg: hisszük, hogy az olvasó nem hülye, sõt. Köszönet hát azért is, hogy évek óta kitartanak mellettünk.

- szhgy -